„Most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.”

Márai Sándor

Szomorú szívvel fogadtuk a hírt, hogy közel egy éves testi-lelki vívódás után bevégeztetett a sors. A sors, amely nem adott újabb esélyt számodra.
Hiába volt benned erős a vágy és akarat az életben maradáshoz, de a halál erősebb volt és elragadott családodtól, barátaidtól és tőlünk volt kollégáidtól.
Egy gazdag életút szakadt meg, s mi tisztelettel meghajtjuk fejünket előtted a pedagógus, az édesanya és a nagymama előtt.

Most búcsúzunk. Elköszönünk Tőled volt kollégánktól, aki része voltál életünknek. Együtt éltünk, részévé váltunk egymás életének. Mit mondhatnánk ennél többet? Nehéz a szó, mint mindig, amikor valaki útra kél közülünk. Nehéz elfogultság nélkül szavakat találni, amikor valaki több évtizedes közös munkálkodás után eltávozik abból a közösségből, amelynek elválaszthatatlan része, meghatározó egyénisége volt.

Ritka az, hogy valaki ennyi évet, egy munkahelyen tölt el. 1975-ben képesítés nélküli nevelőként kezdted meg pedagógushivatásodat a Hevesi V. Sz. Általános Iskolában. 36 éven keresztül voltál ennek az iskolának elismert pedagógusa. Igaz, 2011-ben az intézmény összevonás következtében a Hevesi József Általános Tagiskola nevelője lettél, de abban az épületben folytattad életutadat, amelyben a pedagógus pályádat kezdted. 4 éven keresztül, jó munkád elismeréseként tagintézmény-vezető helyettesként végezted nevelő-oktató tevékenységedet. Te azon kivételek közé tartoztál, aki mindvégig hűséges voltál az iskolához.

Ez alatt a 40 év alatt számtalan gyermeket tanítottál meg a betűvetés, a számolás művészetére, nevelted őket tisztességre. Arra vállalkoztál, hogy gyermekek nevelője, szülők helyettese, a rád bízott tanítványaid gondos vezetője legyél. A gyermekek iránt érzett szereteteddel szebbé, nemesebbé nevelted őket. Arra tetted fel életedet, hogy tanítványaidba örömet, boldogságot, tudást csepegtess.

Fáradhatatlan munkával irányítottad a rád bízott tanulók sorsát, akiket mindig partnernek tekintettél. Szakmai munkádra jellemző volt a nyitottság, a tolerancia és a folyamatos tenni akarás. A tanítási óráidra való felkészülést a lelkiismeretesség, a gyerekekkel szemben támasztott igényesség jellemezte.
Kapcsolatod nemcsak a diákokkal, hanem szüleikkel egyaránt közvetlen és barátságos volt. A tanítás mellett tevékenyen vettél részt a szabadidős programok, osztálykirándulások szervezésében egyaránt.

40 év alatt mindvégig pedagógus tudtál maradni. Kötelességtudó, lelkiismeretes, aki szeretettel teli odaadással foglalkoztál a tanítványaiddal. Ha itt lennének, nagyon sokan hálás szívvel mondanának Neked köszönetet.

Egy volt tanítványod így emlékszik vissza rád: „10 évesen léptünk be a “nagy” felsősök közé, ki az alsós tanító nénik, köztük Vera néni gondoskodása alól. Azóta 25 év telt el. Ezerfelé szóródott a számtalan kisgyermek, akik azóta, felnőttek már. Egy közös bennünk, hogy mindannyiunkat Vera tanító néni kísért négy éven át nagy szeretettel, figyelemmel, szigorral, de féltő gondoskodással. Nem tudjuk ezt megköszönni máshogyan, mint ahogyan én is teszem, hálás szívvel gondolok Vera nénire, ahányszor eszembe jut. Köszönjük a nevelést, a szeretetet, a szigort, az útmutatást. Mindegyikre szükség volt, hogy emberré váljunk.”

Ezért volt érdemes élned, és vállalnod a sorstól a jót és rosszat, a szépet és a csúnyát egyaránt. És ezért lettél pedagógus! Mert annak lenni: hivatás és áldozatvállalás.

Magas színvonalon végzett munkád jutalmául 2002-ben megkaptad a „Heves Város Közszolgálatáért” díjat, amelyet az a pedagógus érdemelhet meg, aki a nevelés, oktatás területén kiemelkedő vagy tartósan magasan színvonalú tevékenységet végez.

Kedves Vera! Szellemed itt él és közöttünk marad, hiszen példáddal bennünket is tanítottál szeretni ezt a hivatást és a szülők által ránk bízott gyermekeket.

Emlékeinkben megőrizzük a felejthetetlen egyéniségedet, a mosolygós, mindig barátságos arcodat, és azt a képet, amelyet Lukács Márta Gyertya című verse helyettem megfogalmaz:

„Egyenesen, szilárdan áll,
Fénylő szemmel fölfelé néz,
Önzetlenül ég, melegít,
A sötétnek nincs itt helye,
Hiszen, mint az igaz ember,
Ő is fényre van teremtve.
Olykor küzd az áramlattal,
És titokban sír talán,
Aztán ismét bíztat, hitre
Serkent, szinte megnő lángja,
Hogy rohamosan csökken, fogy,
Sőt csonkig ég, nem is bánja.
Küldetését befejezte:
Ő eltűnt, s csak azért égett,
Hogy a kereső szívébe
Fényt vigyen és melegséget.”

Verebélyi Zoltán